A tea neve: tea

A szó teljesen új volt, így minden európai nyelvben sajátos változatok alakultak ki.

A tea neve? Tea!!

A korai teakereskedelem révén a tea neve is útra kelt. Ebben, ahogyan azt elsőre gondolnánk, nem az európai kereskedőké volt az elsődleges szerep, hanem a közép-ázsiai népeké, elsősorban török és arab utazóké, akik jóval a portugál felfedezők előtt, már a X. században elkezdtek teával kereskedni. Az arámi népek Kína északi határain már az V. században jelen voltak és fontos szerep jutott nekik a teatermelés fellendülésében. Az arabok először a mai Üzbegisztán területén élő népeken keresztül jutottak kínai árucikkekhez, többek között a teához.   Már elindultak az első teakaravánok a teával, pontosabban a cha-val Oroszország felé is, amikor a portugálok 1616 -ban ismeretlen ételek és fűszerek között végre megismerkednek a teával.   Húsz évvel Vasco da Gama történelmi utazása után állt meg az első európai hajó Kína partjainál. A hajó természetesen portugál volt és 15.000 mérföldnyi és majd két évi utat hagyott maga mögött, amíg megérkezett. A visszaúton a kapitánynak gyakorlatilag ismeretlen vizekkel, zátonyokkal, sziklaszirtekkel és szigetekkel kellett megbirkóznia, mielőtt a Jóreménység-fokának megkerülése után végre, viszonylag nyugalmas úton Lisszabon felé fordulhatott.         Ha számításba vesszük azt is, hogy a hajó mai szemmel elképzelhetetlenül kicsi, szögletes, konzervdoboz-szerű építmény volt, ami nyugodt vizeken még csak-csak manőverezhető volt, de viharos, netán szembeszélben való haladásra annál kevésbé, akkor megérthetjük egy ilyen vállalkozás nagyságát. Egy ilyen hosszú úton a legfontosabb feltétel valamiféle bázis, vagy kikötő volt, ahol az esetleges javításokat és készletek feltöltését el lehetett végezni, így a megfelelő bázisok kiépítése a célállomáshoz vezető úton, illetve magán a célállomáson már a kezdetektől fogva nélkülözhetetlen volt. Az erre vonatkozó, jelbeszéddel közvetített kérést a kínai hatóságok kerek-perec megtagadták. A kínaiak erős gyanúval, tartózkodással és a minden külföldinek kijáró nem kevés megvetéssel üdvözölték az általuk csak „yang-kuei-tze”-nek, azaz idegen ördögöknek nevezett teremtményeket.           A portugálok azonban kitartóak voltak és legalábbis a kapcsolat fenntartására törekedtek. A következő negyven évben egyfajta kalózkereskedelmet folytattak Kína partjainál, míg végül Ming császár egy hivatalosan engedélyezett, törvényes kereskedelemre alkalmas kikötőt bocsátott a rendelkezésükre, egy körülbelül 3 mérföld hosszú sziklás félszigetet a Gyöngy-folyó torkolatában, néhány mérfölddel Canton legnagyobb kikötője alatt. 1557-ben tehát a katolikus Európa, mint valami gyomnövény gyökeret vert a mesés Kelet kapujában a Sárga hegység és a Sárga tenger között és kezdett alig észrevehetően növekedni. Macaót a portugálok egészen 1999-ig tartották meg, elfelejtve visszaszolgáltatni azt az anyaországnak. Bár a császár azzal a reménnyel engedélyezte az idegen ördögöknek az állomás felállítását, hogy az importra és az exportra egyaránt kivetett vámmal a bevételeit gyarapíthatja, az idegenek szorgos kereskedelembe fogtak és ügyet sem vetettek a teára, helyette brokátot, selymet, selymet és megint csak selymet, valamint fűszereket és egzotikus gyümölcsöket és ételeket szállítottak az európai uralkodó osztályoknak Velencén keresztül. Amikor a portugálok Makaó létesítésére 1557-ben engedélyt kaptak, a velencei kapcsolat halálra ítéltetett. Egyre több és még több áru érkezett Lisszabonba, onnan pedig francia, holland és a balti-tengeri kikötőkbe.   Körülbelül ötven évi kereskedelem után holland hajósok vállalkoztak a teakalandra. Európa már évek óta hallott a teáról, elsősorban a kereskedőket és felfedezőket elkísérő, legtöbbször olasz misszionáriusok révén. Mind közül a legkiemelkedőbb karriert Matteo Ricci, egy jezsuita szerzetes futotta be, aki 1583-tól 1610-ban bekövetkezett haláláig élt Kínában és ott az elérhető legnagyobb tisztelet övezte. A teáról ezt írta naplójában:     „...az egyik (tudniillik furcsa ital) egy értéktelen gyümölcsű fáról származik, aminek leveleiből a c’ha- t készítik, egy mindenfelé, a környező vidékeken is nagy becsben tartott italt, melynek élvezete Kínában mégsem lehet nagyon régi, hiszen írásjegye nem lelhető fel a klasszikus könyvekben; még az is lehet, hogy ez a fafajta mifelénk is előfordul, csak mi nem vetettünk ügyet rá. A leveleit tavasszal szedik le, majd árnyékos helyen feldolgozzák és szárítják, végül forró vízzel főzik, és sokat kortyolgatva fogyasztanak belőle, élvezik, mert jó kedélyt ad, segíti az emésztést, így hát, mondhatni egész álló nap isszák, forrón. Amikor vendég érkezik, egy csésze c’ha- val fogadják, hogy igyon... Igen sok fajtája létezik, egyik fenségesebb a másiknál...” Másutt így ír: „...mindenkor forró italokat isznak, még a nyár kellős közepén is, legyen az akár az ő ch’a italuk, bor vagy más folyadék, mely úgy tűnik igen jót tesz az egészségnek. Talán ezért van, hogy magas kort élnek meg, és hetven-nyolcvan esztendősen is elevenebbek, mint a magunkfajták.”         1610-ben végül, a hollandok révén futott be az első teaszállítmány Európába. Ők azonban nem voltak közvetlen kereskedelmi kapcsolatban Kínával. Bár ekkor már jelen voltak az olaszok, nemsokára érkeznek majd az angolok és a franciák is, viszonylag gyorsan felállítva saját kereskedelmi bázisaikat. A hollandoknak volt egy tulajdonságuk, ami szinte lehetetlenné tette számukra, hogy kapcsolatba lépjenek a birodalommal. Szeplősek voltak, fakó bőrűek és vöröses szőke volt a hajuk. A kínaiak a szerencsétlenség hordozóinak, vörös ördögöknek tartották őket. Ezért a hollandok többszöri próbálkozás után is kénytelenek voltak távolabbi bázisok után nézni, amit aztán a mai Indonéziában találtak meg. Rendszeressé váló kereskedelmi kapcsolataik révén a fujiani dzsunkákon árut szállító kínai kereskedők áruihoz is hozzájutottak.

Jáva volt a fujiani kereskedők szokásos szigetközi, tengeri árucsere központja is. A tőlük vásárolt áruk közül a teát Konfuciusz kései leszármazottaiként hokieni, azaz fujiani dialektusban t’e-nek, vagy tay-nek ejtették. Az eredeti dialektust amoy dialektusnak nevezzük. A portugálok máig megőrizték a Kantonban tanult ch’a szavukat, a többi, kiszorított, később érkező európai ország mind a teát vette át.   A John Company, vagyis a Kelet Indiai Társaság egyik 1664-ből származó feljegyzésében a „thea”, később 1668-ban a „tey” szót használták. A szó teljesen új volt, így minden európai nyelvben sajátos változatok alakultak ki. Eleinte a „tea” terjedt el, ami egészen a XIX. Század közepéig „tay”- re torzult, amikor is végül a „tee” vált kedveltebbé.